|
Ruhátlanul előttük állok
Reszketek
Kitárt tenyérrel koldulok
Szenvedek
Kérve kérem, hogy adjatok
Könnyezek
Hiába minden
Csak fejet ráznak
Életemben kőbe zárnak.
Kőbe zárva szobor lesz belőlem
Már nem reszketek
Kitárt tenyeremben fészek
Már nem szenvedek
Könnyem csepp kőként pereg
Most én adok
Ők mindig ott állnak előttem
Kezükben a kalapács
Fényesen ragyog
Mondd, ismered- e a szerelmet a mindent adót?
Magának semmit, a csak neked tárulót,
Mondd, éreztél- e vágyat forrón égetőt
Faragtál-e magadból igaz szeretőt
G. Becsei Katalin
|