|
|
|
|
|
Nagyon sokat gondolkodtam azon, miként szóljak önökhöz a zárszóban? Mint a magyarság jövőjéért aggódó fiatal? Mint humánus ember? Vagy mint hivő keresztény? Nem. Úgy szeretnék Önökhöz szólni, mint három gyermek édesanyja. De az itt-ott fellelhető átfedéseket - remélem - elfogadják. Tegnap egyik előadónk idézett már Kölcsey Ferenctől. Én is azt tenném. Valószínűnek tartom, hogy a Himnusz első versszakát mindenki el tudja mondani. Én egy másik versszakból idéznék egy töredéket. "Lettél magzatod miatt magzatod hamvedre." Értelmeztük mi már ezt? Nem hiszem. Ma a gázfűtés, villanyfűtés miatt a városi lakosok közül talán sokan nem is emlékeznek már arra, hogy a hamveder valamikor mindennapi tartozéka volt a lakásnak. Ahol fával, szénnel tüzelnek, ott még ma is ismerik. A hamvederbe azt rakják, ami már elégett, megsemmisült, értéktelen, szemét. Hogyan értsük akkor ezt a kifejezést: "magzatod hamvedre"? Ha én hamveder vagyok, akkor magzatom, leendő gyermekem kidobásra ítélt szemét. Ugye, megdöbbentő? Egy gyermek, aki senkinek sem kell. Egy gyermek, aki szemétre kerül. S hazánkban évente 90 ezer ilyen gyermek van. Ugye, hihetetlen? A mi életünk is a fogantatás pillanatával kezdődött. Mindannyiunknak, akik itt ülünk a teremben. És hogy miért ülünk itt a teremben? Azért, mert szüleink igent mondtak ránk. De hány gyermektől tagadták meg a születés jogát? És miért? Szükségből? Tudatlansagból? Vagy rosszul értelmezett szabadságvagyból? Ki tudja? Ma már minden áldás. A technika áldásait naponta élvezzük. A mesteremberek áldásos tevékenysége javítja meg, ami elromlott. Mikor elered az "égi áldás" mindenki igyekszik tető alá kerülni. Áldás egy jó főnök. Áldás egy jó nagymama, aki vigyáz a gyerekekre. De ami régen áldás volt, az már sokak szemében átok. És mi az, ami régen áldás volt? A gyermek. Hiszen nyelvünlmek van egy nagyon szép szava: a gyermekáldás. A gyermek? Igen. Átok, mert részt kér az életemből, pénzbe kerül. Helyet kér először a hasamban, majd a lakásban, még a villamoson is. Felnőve mások elől veszi el a munkahelyet (mert ilyennel is indokolták már az abortusz liberalizálását). Nem szépítem a dolgot. Tisztában vagyok azzal, hogy a családok rendkívül súlyos helyzetben vannak. Mindennapos gondot jelent a rezsi kifizetése, az öltözködés, a napközi befizetése. Ezek rendkívül komoly problémák. De ha visszagondolunk arra az időre, hogy az új vámrendelkezések előtt hány forintmillió ment ki az orszaghatáron és hány embernek volt az a problémája, hogy milyen márkájú nyugati kocsit szerezzen magának, akkor föltehetjük a kérdést: hol van itt társadalmi igazságosság? Sehol. Milyen alkut ajánlott az állam polgárainak? Egyértelműen erkölcstelent. Ha tartod az egy-két gyermeket, netalán a sokak által annyira óhajtott gyermektelenséget, színvonalon maradsz. Teljes értékű tagjává válhatsz a fogyasztói társadalomnak. Ha többet vállalsz, netalán a gyermeket még értéknek is tekinted, menthetetlenül lecsúszol. De néha jónak is látszott a mindenható állam. Gondoljunk csak az OTP-gyerekekre. Nem a szülői szeretetből, szerelemből és szabad akaratból jüttek a világra, hanem a téglából, habarcsból, esetleg panelből épült otthonokért. Az állam nem akarta a nőket dilemmába kényszeríteni, még a családokat sem. Nagylelkű megoldást ajánlott. Hogy micsodát? A bunkó stílust. Hiszen 40 évig elég idő volt rá, hogy megtanuljuk: a kenyér akkor lesz több, ha minél kevesebben esznek belőle, és a szeretet akkor jó, ha minél kevesebben részesülnek belőle. Az első legfontosabb érv, amit a második-harmadik, sőt többedik gyermek vállalásánál is előtérbe szoktak hozni, az anyagi, financiális kérdés. Én erre azt tudom válaszolni, hogy ezt csak akkor tudom elfogadni, ha majd Dániában, az NSZK-ban és a világ többi fejlett, gazdaságilag igen magas színvonalon álló tőkés országában problémát fog okozni majd a népesedés és akkor, ha itt Budapesten az úgynevezett kiemelt övezetek kertjeiben, nem egy- két gyermek fog futkosni, vagy az útjainkon egyre gyakrabban feltűnő japán és nyugat- német autócsodákból nem egy-két gyermek fog kikandikálni. A magukat boldognak tartó egykézők a legfontosabbtól fosztják meg gyermekeiket: a testvéri szeretet melegétől. Magányosságra ítélik őket. Ezek a gyerekek nem tudják, milyen remek dolog párnacsatákat vívni este, milyen jó dolog, ha rossz fát tett a tűzre és azt másra fogja. Vagy milyen jó dolog a csokit négy-öt felé osztani. Nem csak anyagi kérdés tehát a gyermekvállalás. Ha majd az anyaság, mint értékteremtő munka elismerésre kerül, és a szeretetre, mint önátadásra neveljük a gyermekeinket, akkor talán lépünk majd előre, mert csak anyagi kérdéssel népesedési problémáinkat, a családok összefogását nem fogjuk megoldani. Az egykézők családjából hiányozni fognak a munkáskezek is, ha nem lesz gyermek a családban, kevés lesz a fiatal és sok lesz az öreg. És az öregek eltartása súlyosan fog nehezedni a fiatal nemzedékre. A többgyermekes családban kifejlődik az apai tekintély, az öntudat, vezetőképesség alakul ki a családapákban, amelyet az üzemekben, a hivatalokban is hasznosan tudnak értékesíteni. Az anyák pedig áldozatos lelkű asszonyok lesznek, amilyenekre a társadalomnak nagyon szüksége van. Ahol több a gyermek, ott ezek különböző jelleműek, és így kicsiben a társadalom képét nyújtják. Megtanulják egymást segíteni, támogatni, egymás hibáit elviselni. És ezt a készséget családon kívül is hasznosítják. Míg ott, hol csak egy gyermek van, az ilyen szegényke, társasag hiányában senyved, szociális képességei elsorvadnak, elkényeztetett, gyenge palánta lesz. A második érv, amit nagyon sokszor hallok, hogy a szakmai karrier, a nők munkavállalása vajon hogyan egyeztethető össze több gyermekkel. Én úgy hiszem, hogy minél műveltebb emberfők kezében van letéve a jövő generáció sorsa, annál jobbak a nemzet kilátásai. És nem hiszem - egyetemi diplomával rendelkezem -, hogy a diploma és a szakmai karrier összeegyeztethetetlen a nagy családdal. További érv, ami igen komolynak és súlyosnak látszik, hogy nőne az állami gondozottak száma, ha ezeket az úgynevezett nem kívánt gyermekeket engednénk megszületni. Többször elhangzott, ma is, tegnap is, hogy hazánkban évente 90 ezer abortuszt végeznek. Ezek 90 szazaléka szociális indokból történik. Ha kicsit számolunk, akkor ez körülbelül 80-85 ezerre tehető. Ki merné azt itt állítani, hogy évente az állami gondozottak száma 80 ezerrel nőne? Azt hiszem, hogy senki. És ehhez még hozzátenném azt, hogy az emberi élet feltétlen tiszteletre méltó, még az állami gondozotté is. És ezzel szemben nincs helye a kompromisszumnak. Újabb érv, ami nagyon furcsa számomra, de ezt is már sokszor hallottam: hogy lesz-e háború, illetve az antiszemitizmus. Az előbbivel nem tudok mit kezdeni. Ez nem az én kezemben van. Az utóbbit - ezt egy hölgy jegyezte meg, akinek kolléganője azért nem vállal gyermeket, mert zsidó származású, nem tudja mi lesz a jövője - nagyon furcsának érzem, hiszen a zsidóságot, mint vallást, és a zsidóságot, mint származást nem különítette el egymástól. Hiszen az ortodox zsidóság körében legnagyobb bűn a gyermekáldás elkerülése. Legnagyobb bűn Isten és Izrael népével szemben. A sort még sokáig lehetne folytatni olyan nevetséges indokokkal, hogy elrontom az alakom, vagy zavar éjjelente a csecsemő sírása. Számomra valami már világos. Ennek ellenkezőjéről még nem győztek meg. A gyermekvállalás nem elsősorban anyagi kérdés. Az érvek felsorakoztatása nem más, mint önigazolás kényelemszeretetünk és önzőségünk mellett. Vagyis: élj a mának és feledd a holnapot. Úgy érzem, hogy ha tiszta lelkiismerettel eldöntöm, hogy hány gyermek felnevelésére vagyok képes, akkor lelkiismereti és erkölcsi kötelességem azt megakadályozni, hogy olyan gyermek foganjon, akit nem kívánok. De ha mégis bekövetkezne, akkor kötelességemnek tartom, hogy őt elfogadjam. Hiszen ebben a romló gazdasági helyzetben senki sem gondolhatná komolyan, hogy amilyen helyzetben egyes családok vannak, egy-két gyermeküket elpusztítsák, mert kicsi a lakás és az ötödik, hatodik, netalán harmadik gyermeknek nem jutna már kenyér. Nem tudom másként befejezni a zárszót, mint Babits Mihály figyelmeztetésével: Miért vállaltam én ezt? Azért, mert teljesen átérzem és a magamévá teszem, hogy "vétekesek közt cinkos, aki néma." "Most már tudom, hogy nincs mód futni tőled, s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved." "Clama! Ne cessas clamare! " azaz "Kiálts! Ne szűnj meg kiáltani!" - mondja az Úr Izaiás prófétának. Én tehát kiáltok és kérem, hallják meg - "mint ő súgja - bátran szólhassak, s mint rossz gégémből telik, ne fáradjak bele estelig."
|
Kezdőlap
Lelkem rongyos ruháját reszketve gombolom
Szerelem
Érintés
Villámtréfa
Mérnek, méregetnek
Hétköznapok
Érintetlenség
Boldogság
Vallomás
Fájdalom
Anyaság
Porszem
Kérdések
Egyedül
Mint asszonyod
Gyere
Töredékek
Profán gravitáció
Curriculum vitae
A császár valóban meztelen
Az idő pénz, vagy mégse?
A matrimonium virgineum
A szabadság pásztora
Az idő
Ha szárnyalni nem tudsz, legalább bicegj!
Gondolatok házasságról, gyermekvállalásról, szerelemről
Baka dolgozat bevezetése
A kánonjogi hallgatók szociológiai és motiváltsági viszonyainak felmérése
Háztartásgazdaságtan szakdolgozat Összefoglalás
Háztartások stratégiája - Család és közgazdaságtan Bevezetés
Homo oeconomicus-e a nagycsaládos házaspár?
Falusi turizmus - Nagycsaládos üdülő Összefoglalás
Az Internet lehetőségei az egészségügyben
A gyermeknevelés költségei